Prológus

Visszatekintés

-Ne! Ezt nem tehetik! Mondtam, csak 1 hónapot kérek! Könyörgöm! Ne bántsák a családom-hallatszódott a földszintről a kétségbeesett apuka hangja. 

 Az emeletről kicsi nyöszörgés hangja szűrődött ki a gyerekszoba ajtaján. A két kisgyerek és az anyjuk a sarokban ültek szótlanul, remegve. Féltek. De hisz ki ne félt volna? Nem tudták mi lesz. Csak reménykedtek, hogy ezt az éjszakát mindannyian túlélik, és reggel újra együtt kelhessenek, hogy az asztalnál közösen fogyaszthassák el a reggelit. De ebben a helyzetben a szülők valamiért érzik, hogy nem így lesz. 

 Az ajtó hangosan csapódott be, amitől mindannyian összerezzentek. Az anyuka erősen fogta mindkét gyermeke kezét, de hiába. A kisebb fiát elragadták tőle. Azt a gyermekét, akiért akármit megtett volna, de most csak tétlenül nézte ahogyan a szoba másik végében áll és a fejéhez szegezik a fegyvert. A kisfiú nem tudta mi történik. Nem is gondolta milyen veszélyes helyzetben van. Csak a szüleihez akart visszamenni, akik mindentől megóvják. Legalábbis eddig azt hitte. 

-Kérem csak őt ne! Megyek helyette csak őt ne bántsák!-szólt könnyezve a még mindig kétségbeesett apuka, az anyuka csak halkan sírt. Nem tudta mit tegyen. De hol volt a másik testvér? Az anyuka mögött halkan megbújt és figyelte tétlenül, hogy az öccse veszélyben van. Nem akart itt lenni. Csak megint azt akarta, hogy az öccse vidáman fusson hozzá, mert lőtt egy újabb gólt az udvaron, az anyukája pedig csak mosolyogva figyelte őket. De ez már nem lehetséges ő is érezte. 

-Viccel? Az nem érne semmit! Így talán felfogják milyen a helyzet! Ő jön velem!-szólalt fel az ijesztő, fekete ruhás ember. Majd a tehetetlen, ijedt kisfiút az ajtó felé kezdte el húzni. Az apuka próbált felé futni, de a fegyvert felé tartották hirtelen amitől meghátrált. Ennyi. Úgy érezte nem tehet semmit. A fiát a szeme láttára elviszik, és ő csak ott áll, és nem tesz semmit.

....

Ma 10 éve, hogy ez történt a családommal. Ezután minden megváltozott. Anyuék magukba zárkóztak. Apa újra állást kapott és mindketten a munkába temetkeztek, azt hitték így könnyebb feldolgozni öcsém elvesztését. Én csak a szobámba ültem és néztem legtöbbször a falakat elmerengve. Mindig azon járt az agyam, hogy miért nem engem vittek el? De rájöttem ha ezen rágódom sosem lépek tovább, de igazából nem is akartam teljesen, hisz öcsém fontos volt számomra. Ezután az éneklésbe temetkeztem. 2010-ben jelentkeztem az X-faktorba, ahol sikerrel jártam ugyanis összeállítottak minket egy fiúbandává másik 4 sráccal, akik mostmár a családom is egyben. 19 éves felnőtt ember vagyok, és az egyik legnagyobb világsztár. Mindenki azt gondolja, hogy milyen tökéletes életem van. De senki nem tudja a családom kívül az én történetemet.

Na sziasztok! :D

Próbáltam minél jobban megírni a prológust, hogy felkeltse a figyelmeteket, ami remélem sikerült is! Ha tetszett eddig, akkor kérlek jelezz, hogy érdemes-e folytatni, kíváncsiak vagytok-e rá. Aki visszajelez, annak előre is köszönöm! (kritikát is elfogadok!!) 

Addig is mindenkit ölelek: Niki~