2.rész

~Eközben Nevadában~

Üresség.
Mindig ezt érzem. Minden nap, minden egyes órában. Ez tölti el minden egyes porcikám.
10 éve, hogy nem tudom ki vagyok. Egyedül a nevem maradt meg, de azon kívül mindenemet elvették. Nem emlékszem a családomra, barátaimra. Senkire és semmire.
Itt élem az életem, rajtam kívül több hasonló helyzetben lévő velem egyidőssel, vagy esetleg fiatalabbal. Ők se tudnak semmit. Emlékszem arra a napra mikor idekerültem. Csak 6 éves voltam még.

Büdös, dohos illat ütötte meg az orromat. Lassan kinyitottam a szemem és egy szürke, kis méretű szobában találtam magam. Az ágy amin feküdtem a sarokban eléggé kényelmetlen volt. Jobban körülnéztem és csak egy kis asztalt láttam, ami már úgy nézett ki, hogy mindjárt összeesik ott egy helyben. Ijesztő volt. Egyedül voltam, féltem. De nem ez volt a legijesztőbb. Hanem, hogy nem emlékeztem semmire. Nem tudtam ki vagyok. Hol vagyok? Van családom egyáltalán? Miért nem emlékeszem semmire? Mi történt velem?

Még mindig ezek a kérdések százai kavarognak a fejemben. Azóta se kaptam választ semmire. Annyit tudok, hogy mi egy különleges kísérlet miatt kerültünk ide. Viszont, az egyik itt dolgozó ember a többihez képest kedves volt velem. Annyit elmondott, hogy én különlegesen kerültem ide, nem úgy mint a többiek. Ugyanis én egy bűnügy áldozata lettem és így kerültem be ide. De akárhogy is kértem semmit nem mondott a családomról. Nagyon kíváncsi voltam rájuk. Vajon hiányzom nekik? vagy nem is emlékeznek már rám? Vajon volt testvérem?
Egyszerűen csak haza akarok menni, akárhol is van az. Akármit megtettem volna, hogy megismerjem és lássam őket. Akármit. Csak hadd lássam őket. Ha csak 10 percre, akkor 10 percre. Csak könyörgöm, hadd ismerjem meg őket, és add, hogy még élnek és egészségesek. Arra a gondolatra, hogy talán nem is élnek könnyezni kezdtem. Az nem történhet meg! NEM! Meg kell, hogy ismerjem őket, és meg is fogom! Senki nem akadályozhatja meg ezt. 10 éve itt vagyok, irányítanak engem. Mostantól nem fogom hagyni magam! Nem tehetik ezt meg velem! Elvették tőlem a világ egyik legfontosabb dolgát...a gyermekkorom. Akit nem rég említettem, aki elmondta hogyan is kerültem ide, tőle fogok segítséget kérni! Addig faggatom, akár fenyegetem amíg el nem mondja. Megszerzem amit akarok!
Már ki is terveltem ezt az egészet. Legközelebb este jön be a szobámba, és akkor csapok le rá ha kell. Mindent bevetek.
 Hamar eljött az este. Hallottam mikor a mellettem lévő szobának ajtaját csukja be, majd az enyém felé veszi az irányt. Mikor hallottam az ajtó nyikorgását, hirtelen felugrottam és berántottam, majd bezártam vissza az ajtót.
-Kérlek! Segítened kell! Ki kell jutnom innen, nem bírom tovább! Tudni akarom honnan jöttem, és kik a családom!-néztem rá könyörgő szemmel, a hangom meg elcsuklott a mondat végén már. Láttam a szemében a sajnálatot, és bűnbánást ami meglepett.
-Legyen! De csak, mert te neked nem is kellett volna itt lenned soha, mint a többieknek! Szóval hol is kezdjem, a családod...

Sziasztok!:D
Itt is van az új rész! Tudom rövid lett, de igazából ez csak ilyen bevezető volt, hogy hová is került. Legközelebb hosszeb lesz, ígérem!:) Próbáltam minél izgalmasabbra, és segítséget is kaptam ezúttal! Remélem tetszett, és sietek a következővel!:)
Mindenkit ölel: Niki~

1.rész

2015. 03. 16.

Ez a nap szomorú a családom számára. A fájdalom miatt igazából már nem is ünnepeljük, pedig ma van szeretett öcsém Jake születésnapja. Ma koncertünk van, de a fiúk is látják, hogy nem vagyok nagyon jó hangulatban. Ilyenkor próbálnak kicsit feldobni a hangulat kedvéért, vagy esetleg óvatosan rá akarnak venni, hogy mondam el mi a probléma, de ezt nem fogom velük megosztani. Tudják, hogy én mindent elmondok nekik, ezért most tudják, hogy nagy a baj, ha nekik se vagyok hajlandó beszélni róla.
 Az öltözőmbe ülök és gondolkozom a múlton. Mit kellett volna másképp csinálni? Mi akadályozhatta volna meg ezt a tragédiát? De be kell látnom, hogy én akkor olyan idősen nem sok mindent tehettem volna. Nem tudom most hol van, de remélem emlékszik még rám, és nem bánta meg, hogy én voltam a testvére. Próbáltam ez érdekébe mindent megtenni, de ha tudom, hogy ez fog történni, ennél is több mindent megteszek. Mindig sokat játszottunk együtt a 3 év különbség ellenére. Legtöbbet a focizásra szántuk az időnket. Nagyon sok vicces pillanatok voltak ott a kertben. Az volt a mi kis különleges helyünk. Az egyik emlék hirtelen ugrott be, amitől kicsit elmosolyodtam.

Az öcsém a labdát rugva és cselezve közeledett felém, míg én a kapuban álltam és védtem, hogy ne lője be. Mikor már csak pár méterre állt tőlem belerugott a labdába. A labda nem túl gyorsan közeledett felém, ugyanis még nem tudott olyan nagyot rúgni szegény. Simán ki tudtam volna védeni, de tudtam, hogy azt mondta egyszer úgy is legyőz fociban, ezért én mintha véletlen csinálnám elugrottam az ellenkező irányba. 
-Góóóól!-kiáltott fel öcsém diadalmasan. Én meg csak nevettem rajta.
-Legyőztelek, legyőztelek, én nyertem bibibíí-jött oda hozzám és gúnyolódott rajtam. Nagyon jó volt látni a szemében azt a gyermeki csillogást. 
-Igen legyőztél!-mosolyogtam rá szeretettel, de ő még mindig az örömtáncát járta.

Egy könycsepp hagyta el a szemem sarkát. Te jó ég! Már 16 éves, el sem hiszem. Bármit megadnék, hogy újra lássam azt a gyermeki mosolyát. Eltelt 10 év, azt sem tudom hol van vagy mi van vele. Én voltam a nagy testvér mindig! Nekem kellett volna megvédenem! De kudarcot vallottam. Nem voltam jó erre a feladatra sem. Csak álltam szótlanul és végignéztem ahogyan elvitték. Meg sem próbáltam segíteni. Ha ez most megtörténne kézzel-lábbal küzdenék a "támadó" ellen. De nem tudom visszacsinálni a múltat. Az már megtörtént. Mindig azt kívánom, hogy bárcsak egy álom lenne az egész, és ha felébrednék újra ott aludna a mellettem lévő szobába. De hiába, mert tudom, hogy ez a fájdalmas valóság. Nem tudok mit tenni. Ez a legrosszabb az egészben.
 Hirtelen nyitódott ki az ajtó, mire hirtelen összerezzentem. A fiúk csak furcsán néztek rám, bár tényleg elég érdekes látvány lehettem a kanpén ülve könnyezve. De most ez sem érdekelt.
-Harry! Mi történt?-ült le mellém egyből Louis a hátamat dörzsölve. Hát igen, nekem már Ők a nagy testvéreim.
-Mondtam, hogy erről nem akarok beszélni-mondtam csendesen, az se volt biztos, hogy meghallották.
-De kérlek Harry! Olyan rossz látni, hogy ilyen vagy és nem tehetünk semmit!-hidd el Liam tudom milyen érzés mikor tehetetlen vagy.
-Még nem vagyok kész, hogy elmondjam úgy érzem! Nektek mindent elmondok tudjátok! De ezt egyszeűen nem vagyok képes, nem tudom, hogy reagálnátok!-mondtam, és elkezdett megint folyni a szememből a könny megállíthatatlanul.
-Akármi is az, nekünk elmondhatod! Mi soha nem ítélnénk el, ezt te is jól tudod!- nézett mélyen a szemembe Niall. Bólintottam, amivel azt jeleztem, hogy tudom. Nagy levegőt vettem, majd belekeztem.
-Ugye tudjátok, hogy egyke gyerek vagyok.-bólintottak-Hát ez nem igaz!-majd mindannyian tátott szájjal bámultak rám.
-De hogy-hogy? Ki a testvéred?
-Tudjátok, nekünk mindig is tökéletes családunk volt. Az öcsémmel Jake-kel nagyon sokat játszottunk. Imádtuk egymást. Mikor azt hittük minden tökéletes, akkor minden rosszra fordult. Apa elvesztette a munkahelyét, és nem tudta fizetni az adósságokat. Kölcsönt kellett kérnie, de nem a legmegfelelőbb emberektől kért. Nem bírta nekik az adott időre visszafizetni, ezért fegyverrel jöttek hozzánk. Az öcsémet elvitték magukkal, és én csak tehetetlenül néztem azt. A szüleim se tudtak semmit tenni. Csak álltunk ott 3-an és néztük. Annyira borzalmas érzés volt!-újra megindult a könnycsatornám, nem bírtam tovább.- Én vagyok a világ legrosszabb testvére! 10 éve történt és azt sem tudom hol van. Ma lett 16 éves, és én még ezt sem tudom mondani neki, hogy boldog születésnapot! Semmit!-kezdtem el zokogni. Ennyi, végem! Nem bírom tovább! A bűntadat annyira felemészt, hogy nem akarom tovább csinálni! Hogy mit? Semmit.
-Harry, mi mindig itt vagyunk neked! Ne sírj!-szólaltak meg majd egy igazi nagy testvér ölelést adtak. Egy kicsit nyugodtabb lettem, hisz ők mindig itt vannak nekem. Soha nem akarom őket elveszíteni, azt már nem bírnám ki.
-Harry, ígérem, hogy megtaláljuk!-Liam mondatára ránéztem és elkerekedett a szemem.
-Azt, hogy akarod?-kérdeztem, hisz mi is mindent megpróbáltunk már.
-Nem tudom! De megtaláljuk az biztos, bármi áron. Aki a te testvéred az a miénk is!

Halika emberek! :D

Jó ez elég béna köszöntő volt...Mindegy is! Itt az 1. rész. Sokat gondolkoztam, hogy milyen is legyen. Szomorú vagy vidám. De mivel szomorú kezdés volt most azzal folytattam. De ígérem lesz vidám is! Sietek a következővel!
Mindenkit ölel: Niki~

Prológus

Visszatekintés

-Ne! Ezt nem tehetik! Mondtam, csak 1 hónapot kérek! Könyörgöm! Ne bántsák a családom-hallatszódott a földszintről a kétségbeesett apuka hangja. 

 Az emeletről kicsi nyöszörgés hangja szűrődött ki a gyerekszoba ajtaján. A két kisgyerek és az anyjuk a sarokban ültek szótlanul, remegve. Féltek. De hisz ki ne félt volna? Nem tudták mi lesz. Csak reménykedtek, hogy ezt az éjszakát mindannyian túlélik, és reggel újra együtt kelhessenek, hogy az asztalnál közösen fogyaszthassák el a reggelit. De ebben a helyzetben a szülők valamiért érzik, hogy nem így lesz. 

 Az ajtó hangosan csapódott be, amitől mindannyian összerezzentek. Az anyuka erősen fogta mindkét gyermeke kezét, de hiába. A kisebb fiát elragadták tőle. Azt a gyermekét, akiért akármit megtett volna, de most csak tétlenül nézte ahogyan a szoba másik végében áll és a fejéhez szegezik a fegyvert. A kisfiú nem tudta mi történik. Nem is gondolta milyen veszélyes helyzetben van. Csak a szüleihez akart visszamenni, akik mindentől megóvják. Legalábbis eddig azt hitte. 

-Kérem csak őt ne! Megyek helyette csak őt ne bántsák!-szólt könnyezve a még mindig kétségbeesett apuka, az anyuka csak halkan sírt. Nem tudta mit tegyen. De hol volt a másik testvér? Az anyuka mögött halkan megbújt és figyelte tétlenül, hogy az öccse veszélyben van. Nem akart itt lenni. Csak megint azt akarta, hogy az öccse vidáman fusson hozzá, mert lőtt egy újabb gólt az udvaron, az anyukája pedig csak mosolyogva figyelte őket. De ez már nem lehetséges ő is érezte. 

-Viccel? Az nem érne semmit! Így talán felfogják milyen a helyzet! Ő jön velem!-szólalt fel az ijesztő, fekete ruhás ember. Majd a tehetetlen, ijedt kisfiút az ajtó felé kezdte el húzni. Az apuka próbált felé futni, de a fegyvert felé tartották hirtelen amitől meghátrált. Ennyi. Úgy érezte nem tehet semmit. A fiát a szeme láttára elviszik, és ő csak ott áll, és nem tesz semmit.

....

Ma 10 éve, hogy ez történt a családommal. Ezután minden megváltozott. Anyuék magukba zárkóztak. Apa újra állást kapott és mindketten a munkába temetkeztek, azt hitték így könnyebb feldolgozni öcsém elvesztését. Én csak a szobámba ültem és néztem legtöbbször a falakat elmerengve. Mindig azon járt az agyam, hogy miért nem engem vittek el? De rájöttem ha ezen rágódom sosem lépek tovább, de igazából nem is akartam teljesen, hisz öcsém fontos volt számomra. Ezután az éneklésbe temetkeztem. 2010-ben jelentkeztem az X-faktorba, ahol sikerrel jártam ugyanis összeállítottak minket egy fiúbandává másik 4 sráccal, akik mostmár a családom is egyben. 19 éves felnőtt ember vagyok, és az egyik legnagyobb világsztár. Mindenki azt gondolja, hogy milyen tökéletes életem van. De senki nem tudja a családom kívül az én történetemet.

Na sziasztok! :D

Próbáltam minél jobban megírni a prológust, hogy felkeltse a figyelmeteket, ami remélem sikerült is! Ha tetszett eddig, akkor kérlek jelezz, hogy érdemes-e folytatni, kíváncsiak vagytok-e rá. Aki visszajelez, annak előre is köszönöm! (kritikát is elfogadok!!) 

Addig is mindenkit ölelek: Niki~