~Eközben Nevadában~
Üresség.
Mindig ezt érzem. Minden nap, minden egyes órában. Ez tölti el minden egyes porcikám.
10 éve, hogy nem tudom ki vagyok. Egyedül a nevem maradt meg, de azon kívül mindenemet elvették. Nem emlékszem a családomra, barátaimra. Senkire és semmire.
Itt élem az életem, rajtam kívül több hasonló helyzetben lévő velem egyidőssel, vagy esetleg fiatalabbal. Ők se tudnak semmit. Emlékszem arra a napra mikor idekerültem. Csak 6 éves voltam még.
Büdös, dohos illat ütötte meg az orromat. Lassan kinyitottam a szemem és egy szürke, kis méretű szobában találtam magam. Az ágy amin feküdtem a sarokban eléggé kényelmetlen volt. Jobban körülnéztem és csak egy kis asztalt láttam, ami már úgy nézett ki, hogy mindjárt összeesik ott egy helyben. Ijesztő volt. Egyedül voltam, féltem. De nem ez volt a legijesztőbb. Hanem, hogy nem emlékeztem semmire. Nem tudtam ki vagyok. Hol vagyok? Van családom egyáltalán? Miért nem emlékeszem semmire? Mi történt velem?
Még mindig ezek a kérdések százai kavarognak a fejemben. Azóta se kaptam választ semmire. Annyit tudok, hogy mi egy különleges kísérlet miatt kerültünk ide. Viszont, az egyik itt dolgozó ember a többihez képest kedves volt velem. Annyit elmondott, hogy én különlegesen kerültem ide, nem úgy mint a többiek. Ugyanis én egy bűnügy áldozata lettem és így kerültem be ide. De akárhogy is kértem semmit nem mondott a családomról. Nagyon kíváncsi voltam rájuk. Vajon hiányzom nekik? vagy nem is emlékeznek már rám? Vajon volt testvérem?
Egyszerűen csak haza akarok menni, akárhol is van az. Akármit megtettem volna, hogy megismerjem és lássam őket. Akármit. Csak hadd lássam őket. Ha csak 10 percre, akkor 10 percre. Csak könyörgöm, hadd ismerjem meg őket, és add, hogy még élnek és egészségesek. Arra a gondolatra, hogy talán nem is élnek könnyezni kezdtem. Az nem történhet meg! NEM! Meg kell, hogy ismerjem őket, és meg is fogom! Senki nem akadályozhatja meg ezt. 10 éve itt vagyok, irányítanak engem. Mostantól nem fogom hagyni magam! Nem tehetik ezt meg velem! Elvették tőlem a világ egyik legfontosabb dolgát...a gyermekkorom. Akit nem rég említettem, aki elmondta hogyan is kerültem ide, tőle fogok segítséget kérni! Addig faggatom, akár fenyegetem amíg el nem mondja. Megszerzem amit akarok!
Már ki is terveltem ezt az egészet. Legközelebb este jön be a szobámba, és akkor csapok le rá ha kell. Mindent bevetek.
Hamar eljött az este. Hallottam mikor a mellettem lévő szobának ajtaját csukja be, majd az enyém felé veszi az irányt. Mikor hallottam az ajtó nyikorgását, hirtelen felugrottam és berántottam, majd bezártam vissza az ajtót.
-Kérlek! Segítened kell! Ki kell jutnom innen, nem bírom tovább! Tudni akarom honnan jöttem, és kik a családom!-néztem rá könyörgő szemmel, a hangom meg elcsuklott a mondat végén már. Láttam a szemében a sajnálatot, és bűnbánást ami meglepett.
-Legyen! De csak, mert te neked nem is kellett volna itt lenned soha, mint a többieknek! Szóval hol is kezdjem, a családod...
Sziasztok!:D
Itt is van az új rész! Tudom rövid lett, de igazából ez csak ilyen bevezető volt, hogy hová is került. Legközelebb hosszeb lesz, ígérem!:) Próbáltam minél izgalmasabbra, és segítséget is kaptam ezúttal! Remélem tetszett, és sietek a következővel!:)
Mindenkit ölel: Niki~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése